Keresztút

Zsidó király, római helytartó. Igazságtalan vád,

felhergelt csőcselék, el nem múló szó.

Igazság vagy a tömeg?

Róma, a főnök bizalma?

Pilátus enged, s elítéli az ártatlant,

fáradtan.

Kiengedik Barabást, Barabást,

megostorozzák a Messiást, Messiást, Messiást.

Vajon bennem hányszor erősebb a részrehajló bíró?

hányszor csattan az igazságtalan szó?

Hányszor küldöm keresztfára a jót?

Megcsúfolva, töviskoronával,

nyomta vállát a kereszt súlya.

Kezét felsértette, lábát megrogyasztotta,

de rendületlen hordozta.

Elhajíthatta volna, tiltakozhatott volna, de felvette s tűrte, tűrte.

Miért? Mit ért?

Egy világért. Vétkemért.

Saját terhem hát miért nyűg nekem? Ott van Ő.

A szenvedő, a segítő.

Fél keresztem az Ő vállát nyomja.

Durva szitkok, nyüzsgő tömeg,

földre esett keresztjével.

Ostor csattant, dörgedelem röppent,

fájdalom közt felkelt.

Könnyebb volna ott maradni? Porba fekve, kisírt szemmel?

Megalázva, meggyötörve, bűnbe esve?!

Bizony, bizony könnyebb volna lesunyt szemmel (fejjel) járva, kelve élni,

de abból nem fakadna semmi.

Felkelni és felállni, menni tovább rendületlen,

felér a legrangosabb dicsérettel.

Állj fel hát s légy erős! Így tesz Ő,

az Üdvözítő.

Mocskos tömeg közt egy gyöngyszem,

édesanyja Mária jött szemben.

Mint mindig itt van most is, együtt lép,

együtt fél az anya s lelkében sír.

Fiát látva szenvedni még nagyobb lett fájdalma,

de kísérte Őt továbbra.

Miért kellett ezt látnom?

Az ártatlant szánom.

Még nagyobb kín, még szörnyűbb teher,

melyet most megoszt a Szűzzel.

Légy kitartó viseld, megad bátran,

nem tudhatod, kik jönnek még, hányan.

Egy biztos. Ők ott lesznek,

őrködnek majd feletted,

Szent Fiú és Szűz Anyja.

Megállították a hazatérő munkást,

Vigyed, cipeld, te felebarát!

Cirenei Simon tán megszánva a szenvedőt,

vállára vette a keresztet és segítette Őt.

Tán könnyebb már az út a Golgotán,

hisz vele van már egy jó barát.

Ha segítek és könnyítek mások életén,

enyém lesz a köszönet, mely most sugárzik az Ő szemén.

Izzadság és könny folyt végig arcán,

mikor a szeretet áradt szét Veronikán.

Odaadta kendőjét, megtörölte Jézus arcát,

s gyengén pillantott az Úr után.

Kibontva az áldott kendőt,

visszatekintett rá Ura, a Szenvedő.

„Vajha hát én kőszívemmel…”

Megláttam-e már a szentet?

Tekintett-e rám valaha,

az Úr legkisebb vándora?

Kínok között ismét elesett,

De felemelkedett.

Nem maradt ott földön fekve,

elgyötörve, megsebezve.

Nehéz szívvel tovább lépett,

nem feledett egy bűnöst sem.

Ismét lent a mélyben

hogy keljek hát én fel?

Miért nem vagyok jó?

Az igaz úton kitartó?

Ám az Ő példájára megteszem,

kimászok és elfeledem szennyem.

 Nemcsak durva szitkot,

hanem sírást, rívást is hallott.

Együttérző asszonyok szánták,

de Ő köszönet helyett ezt mondta inkább:

”… magatokat sirassátok”.

Tudta Jézus miért jött,

keresse mindenki azt, ami „eltörött”.

Siránkozhatsz a más baján,

de mindenki tegye helyre saját magát.

 Fölemelkedett. Harmadízben.

Még nehezebb az út fel.

Újból gúnyos arcok, szavak, tettek,

de ismét felkelt nagy keservvel.

Közeledik a szörnyű óra,

de várni kell az üdvös szóra.

Újabb bukás? Újabb romlott óra?

Miért menjek én a jó szóra?

Mert tán egy újabb megtérésem,

közelít már beteljesedésem.

 Lerángatták ruháit, megalázva elvették,

nem maradt már csak egy kis semmiség.

Gaz katonák sorsot vetve megosztoztak rajta,

védtelenül, kiszolgáltatottan ott hagyva.

Mit üzen e kép?

Mit tehetek én?

Valódi ember, megalázva, megtörve,

De mindenre felkészülve.

 Hallani már a vég szavát,

a tompa kalapácsok hangját.

Felfeszítik keresztjére,

élte utolsó szent helyére.

Jobbról, balról egy lator,

elhangzik egy–egy sikoly.

Büntetlenül lett megfeszítve,

ahogy bennünket is az élet

térdre kényszerít le.

Mi végre a szenvedés?

E nélkül nem lenne beteljesedés.

…. …. ….

Elsötétült az ég alja, Jézus lelke már a mennyben vala. Megtörtént a lehetetlen, az Írás beteljesedett. „Ez az ember valóban igaz volt”. S újabb megtérés, mert Ő valóban igaz volt.  A Szentkeresztből hit fakad, a halál ereje elhervad.  Megrendülten állok a kereszt alatt, újból és újból csak a szeretet marad.

 Édesanyja nedves arccal

gyermekét tartotta.

Ám ez most a Pieta.

A belső csendben Mária nem kérdezett,

ismét a szolgálólány mutatkozott meg.

Együtt Szentfiával némán ült,

S alázattal meg sem rezdült.

Néha a belső kiüresedettség

többet ér egy vádló szentnél.

Lehet, hogy a válaszokat nem kapjuk meg,

de belenyugszunk az Akaratba, mely szent.

 Követ gördítettek, csendben temettek,

köszönet neked Arimateai József.

Végre nyugalomban nyugszik Teste,

nem bántja már egy lélek se.

Asszony, ember rendben tovább áll,

csak a szívük az, mely nagyon fáj.

A csendben megrendülten várunk,

nem tart soká az álmunk.

Harmadnapra új reggel jő,

elgördült a nehéz kő.

Ujjonghatsz már megrendült szív,

Megváltónk nagy öröme hív.

Mi már tudjuk jól,

a kereszthalál nem örökre szól.

Van vigaszunk, örömünk és szerény reményünk,

Feltámadt Krisztus elhozta örök életünk. 

Ágota Zita